Van egy új hobbim. Falat mászok. És most konkrétan, nem átvitt értelemben. Már elég régen kezdtem bele új dologba, eljött az ideje. Volt ugyan pár rövidke afférom más hobbikkal, pl egy zongorával, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Remek dolog. Kell hozzá némi fizikai erő, de elsősorban technika és lelki egyensúly ami miatt működik dolog. Bárki hozzáférhet, bárki művelheti. Viszont kell a balance.

Elég régóta kerülgettem már, és sok egyéb miatt csak most találtunk egymásra. És ahogy az nálam lenni szokott, minden erőmmel nekifeszültem. Nekirontottam mint egy gyorsvonat a kanyarnak. Vettem cipőt, magnézium zsákot, ujjra tekerhető szalagokat és még az egyik gatyámat is átszabatattam. Sem időt, sem pénzt nem spóroltam rá. Annyira, hogy minden más addigi hobbimat, tevékenységemet abbahagytam. Semmi mással nem foglalkoztam. Nem is tudtam volna. Teljesen megszállt. A hosszan tartó szerelmemet, az aikidot is elhanyagoltam. Csak a mászásra koncentráltam. Ez lett az életem.

A mászhóhelyen sok terem áll a rendelkezésre, sok lehetőséggel, rengeteg megmászható úttal. Egyedül is lehet, de inkább többen, legjobban viszont párban jó mászni. Lehet egymásra figyelni, egymást segíteni, ösztönözni. Ha megrekedünk, elakadunk egy résznél, van akihez fordulhatunk, van aki felsegít, továbblendít az út adta nehézségeken. Az utak között vannak könnyebbek, felfoghatatlanul nehezek és közepesen langyosak. Mindenki megtalálja a magának megfelelőt. Messziről látszik, kinek melyik megy jobban és kinek melyik fog sikerülni. Rutin és tapasztalat. Persze kívülről könnyű okoskodni, de látszik, sokak már az út megválasztásánál mellényúlnak. Vagy túlértékelik magukat, vagy alábecsülik az út nehezségeit. Sokan vannak pont egyensúlyban, sokan kínlódnak. Sok a pofáraesés, de örömböl is akad bőven.

Én is belevetettem magamat. Mégse maradhatok egyhelyben, a földön állva, miközben mindenki mászkál körülöttem! Először pár, könnyebbnek tűnő utat próbáltam ki. Élveztem is egy darabig, de aztán hamar ráuntam. Nehezekhez meg egyáltalán hozzá se fogtam. Minek? Időpocsékolás, csak az energiámat fecsérelném. De lehet, hogy csak az önbizalmammal van baj.

Aztán az egyik nap megláttam, csak úgy ott volt. Pedig mindig is ott volt, de addig nem került elém így teljes valóságában. Nagyjából beesett az életembe. Na jó, én estem bele, én sétáltam be a terembe.

Eleinte nem is tudtam, hogyan kezdjek hozzá, mi legyen az első lépés, hogyan közeledjek. De nekifogtam. Mi baj lehet belőle? Elsőre nem tűnt nehéznek, de látszott, lesznek bonyodalmak, előre nem látott nehézségek. Már ahogy közeledtem, éreztem itt nagyobb erőfeszítés kell mint amit eddig megszoktam. Ide nyúltam, oda léptem, de folyton lecsúsztam, lepattantam. Alig, hogy egy kicsit is megvetettem a lábamat, a fal ledobott. Csak úgy. Lerázott mint egy megszáradt falevelet. Ez ment egy darabig. Ötvenszer biztos nekifutottam. Semmi. De mi a francért olyan nehéz ez? Hisz látom, érzem, megoldható. Fel lehet jutni. Nem lehetetlen! Tovább próbálkoztam, de csak nem sikerült. Egy idő után hagytam is az egészet a francba. Ha nem hát nem. Nem fogok görcsölni egy út miatt. Én? Hát hogyafrancbanegörcsölnék rajta! Én?

Hazudnék, ha azt mondanám, nem néztem új, könnyebben megmászható utak után, de azok valahogy nem érdekeltek. Nem nyújtott volna akkora elégedettséget, mint az a út nyújtott volna. Legalábbis ezt hittem. Az az én utam, azt kell megmásznom! Egyszerűen megbabonázott. Nem tudom miért. Tudtam, nekem azon az úton végig kell mennem. Vonzott. Nem engedett. Nem engedtem.

Addig addig próbálkoztam, míg sikerült megvetnem a lábamat és ott álltam, a földtől elrugaszkodva. Rettentően megnyugodtam. Boldog voltam. Sikerült! Egyből megkapaszkodtam, és úgy tűnt, nem fogok leesni, sőt, még tovább is juthatok az első fogásnál. És milyen könnyedén tartottam magamat. A fal is tartott. Nem volt feszkó. Szépen békében, egymás közelében kapaszkodtunk. Felkészültem a következő lépésre. Egy helyben mégsem maradhatok! Na itt jött az első pofára esés. Egyáltalán nem számítottam rá, hiszen olyan könnyű volt megállni, olyan légies volt az egész. De ahogy áthelyeztem a testsúlyomat, közeledtem, egyszerűen leestem. Nem voltam még ahhoz olyan magasan, hogy megsérüljek, de váratlanul ért. Az hittem a nehezén már túl vagyok. Hisz az első lépés a legnehezebb. Nem? Ahol eddig álltam, a földön, onnan nem tűnt annyira lehetetlennek. Igaz akkor még a falon se álltam, csak gyönyörködtem a kilátásban és az előttem álló útban. Nem igazán értettem, mi volt az oka. Talán nehezebb voltam a kelleténél és rossz pontra telepedtem túl gyorsan? Túl merész lehettem? Túl nagyképű? Vagy csak felkészületlen?

A mászásban az a jó, nem vagyunk egyedül. Sokakkal beszéltem, nem tanácsot kérni, csak úgy. Valakivel csak meg kell osztanam a gondolataimat? A fallal csak nem beszélhetem meg? Vagyis megpróbálhatom, de ő nem fog válaszolni vagy segíteni. Sokak már azon is meglepődtek mennyit próbálkozom. Minek erőlteted? Van egy rakat más lehetőség, hisz óriási ez a terem. Telis tele lehetőségekkel, utakkal. Ha tanácsokat nem is kaptam, azért meghallgattak. Sok más teremben jártak, sok utat megmásztak már, van némi rálátásuk erre a sportra. Én ettől függetlenül, újra megpróbáltam felvenni a ritmust és további fogodzókat találni. Meg is lett az eredménye. Nem adtam fel, tovább másztam! A fal is engedte. Kis gyakorlással, odafigyeléssel el is értem a következő fogódzót. Feljebb kerültem. Közelebb kerültem a fal öleléséhez. Ez már tuti. Innen nincs más, csak előre. Megvan!

Bár még a legfelső, mindent megtartó fogás odébb volt, mégis azt gondoltam, innen már nem eshetek le. Aztán persze újra megcsúsztam. És újra meglepődtem, mert most már jóval magasabbról estem le mint hittem. Igencsak rosszul mértem fel a helyzetemet. Konkrétan fejjel előre, arccal tompítva érkeztem meg a földre. Horzsolások, itt-ott feltépett bőr, és hogy biztos legyen a fal üzenete, félúton lefelé, egy kiálló kis kapaszkodó, ami előtte még menedéket adott, jól mellkason szúrt. Nem hibáztatom, nem tehet róla. Ő csak van, ott és úgy. Minek mászol? Minek ilyen magasra? Minek ilyen gyorsan? Mit kapkodsz?

A földetérés után amennyire csak lehetett káromkodtam, szitkozódtam. Nem a falnak, csak úgy bele a világba. Magamban. Azért sejtem, egy része eljutott a fal fülébe is…

Ezek után amennyire csak lehetett jó messzire elkerültem. Nem láttam a ködtől. És most másmilyen köd telepedett rám mint amilyen a kezdeteknél. Pár hét után, visszatértem régi életem ritmusába. Újra eljártam aikidozni, néha még a zongora billentyűit is le lenyomtam. Jobban aludtam, többet mosolyogtam, de ott, legbelül, nem hagyott nyugodni ez a kudarc, ez a lehetőség. Nem lehet, kizárt hogy ne tudjam azt az utat végigmászni! Hiszen minden adott. Másoknak sikerült. Nekem miért ne sikerülhetne?

Nem tudom mi vitt előre. Inkább meggyötört voltam mintsem lelkes, de visszamentem. Újra szembenéztem a fallal. Már ahogy közeledtem, éreztem, ez lesz az utolsó lehetőség. Nem szabad félnem, nem lehet. Meglesz ez. Felkészültem. Az első lépésekkel, fogások nem is volt baj. Visszazökkentünk, újra egymást tartva haladtunk. Tudtam, mi merre, hisz erra már jártam. A közelében voltam. Minden a helyén volt. Meglesz ez!

Nem lett meg. A fal ismét lerázott. Már mérges se lettem. Ideges se. Nem éreztem semmit. A horzsolásokat se vettem már észre, nem érdekelt. Ezt is átéltem már. De mi a francot is csinálok? Láttam magamat a falon, ahogy kapálódzok, erőlködök, próbálom megtalálni az egyensúlyomat. De hisz ez csak rajtam múlik, nem? Hát nem.

Ültem, és csak néztem. Néztem, ahogy a fal egyre, egyre csak távolodik, szürkül, és már az első, kezdeti lépések se adják meg azt az örömet, amit eddig nyújtottak.

Engedd el! Engedd már el!

Nem emlékszem, hogy ezt a mellettem lévő mászók mondták először vagy az én agyamból pattant ki először, de mindegy is. Az üzenet világos. Már az elején is az volt, csak akkor nem figyeltem. Csak arra a világra, arra koncentráltam amit én kreáltam. És annak nem sok köze volt a valósághoz. Még várok, még próbálkozhatok! Meddig?

Magam hitegetésében profi vagyok. Az a könnyebbik út. Másztam olyanokat is. Azt hittem az elég lesz. Elég boldogságot és elégedettséget nyújt. Nem nyújtott.

Picit megtörve, egyhén lehajtott fejjel, remegő kezekkel levettem a cipőmet, átmasszíroztam a lábujjaimat, felnéztem még utoljára a falra, felálltam, megfordultam és elsétáltam. Feladtam!?

Elengedtem. Nincs több fogás, nincs több lépés. Amit lehetett kipróbáltam, körbemásztam minden lehetőséget, de ez a fal, nem az a fal amire felmászhatok és fent is maradhatok. Mászhattam egy kicsit, kaptam sok örömet, könnyedséget, kihívást, mosolyt, békét. Megpróbálom így megőrizni.

Eltelt pár hét mire újra visszatértem a terembe. Egy picit reménykedtem, csak picit, hogy az út ott lesz még. Az utakat olykor olykor átrendezi valaki, hogy ne legyen olyan unalmas a terem. Na jó. Ha ott lesz még, utoljára, de tényleg utoljára nekifogok! Amint beléptem, láttam, az út eltűnt, elvitte valaki. Csak a fogások halvány, por fedte körvönalai látszódtak a falon. Új út még nincs helyette. Nem is kell. Még. A horzsolások, a tenyeremen felszakadt bőr még nem gyúgyult meg. Kell még egy kis idő. Ha így felrohannék egy másik falra, másik útra, csak a nyílt sebeimet fogom tovább tépkedni. Csak mélyebbek lennének a hegek.

Szeretem a tenyeremet nézegetni. Látni ahogy gyógyul, ahogy új erőre kap. Mikor lesz már új út?

Egyszer biztosan.

Csak meg kell találnom a megfelelő termet, a megfelelő fallal…