Hangzik el a kérdes egyik kedvenc filmem jelenetében. “Honnan tudjam én azt? Aaaahahahahhaha” – hangzik a válasz és Sir Robin már zuhan is az Örök kárhozat szakadékába. És ez most hogy jön ide? Nekem ugyan senki nem tett fel ezt a kérdést, de ha bármit is hallok Sri Lankáról nekem mindíg ez a jelenet ugrik be. És mi a helyes válasz? Colombo. Sri Lanka fővárosa Colombo. Megérkeztem.

Viszont elötte jöjjön a klasszik balfaszkodásom repülésem előtt. Tényleg nem direkt csinálom, de már annyire megszoktam az utazás eme módját, hogy annyira se foglalkozom vele mint egy fogmosással. Pedig jobban oda kellene figyelnem, mert a végén még a levegőben maradok repcsi nélkül. Amint visszaérkeztem Skóciából, a téli gúnyámat át kellett cserélnem nyári motyóra. A lakásomat, vagyis inkább azt a szobának nevezett lyukat fel kellett adnom Sri Lanka előtt, mivel egyhamar nem térek vissza Londonba. Sőt lehet, Európába se. Azt a néhány doboznyi könyvet és pár egyéb ingóságomat betuszkoltam egy raktárba valahol Dél Londonban. Rengeteg dolgot eladtam, de két dologtól sose szabadulnék meg. Könyvek és a lemezjátszóm a lemezgyűjteményemmel. Az utóbbit sikerült lepasszolnom megőrzésre egy kedves barátomhoz, aki még örült is neki. A régi szobámért még sajnos kellett fizetnem, így volt hol aludnom Skóciából visszajövet, de egy üres szobán kívül nem sok minden más várt.

Másnap még intéztem pár last minute vásárlást, majd irány a raktár. Londonban még tél van/volt, Sir Lankán meg 30 fok árnyékban, így minden meleg cuccomtól meg kellett szabadulnom. A trükk az, hogy valahogy azért ki kellett jutnom 4 fokban a reptérre, és este még pár baráttal össze is futottam egy uccsó sörre, így egy szál pulcsiban vágtam neki az útnak, mivel fölöslegesen nem akartam semmit cipelni. Konkrétan a raktárban öltöztem át nyári cuccba, február elején. És ami a hátizsákomba betuszkoltam az lesz minden cuccom ki tudja meddig.

Kócosan mégse érkezhetem meg Sri Lankára ezért még este betértem egy borbélyhoz. Na itt kezdődtek a bonyodalmak. A tárcám, az összes pénzemmel, bankkártyákkal és az útlevelemmel, valahogy nem volt nálam. Reméltem nem hagytam el, mert akkor elég nagy a para. Ha otthagytam a raktárban a nagy öltözködés közepette, az még a jobbik megoldás, de a raktár csak másnap reggel 9kor nyit, én meg elvileg 6kor már a gépen ülnék, így ez is elég fosnak tűnt. Lekésem a gépet és vennem kell egy újabb jegyet. Volt már ilyen. A harmadik opció, hogy a szobámban hagytam, ugyanis a raktárba Uberrel mentem, ott meg nem kell fizetni. Mármint fizikálisnak nem. De mindegy is volt, mert sok mindent nem tudtam tenni az ügy érdekében este hétkor. Pénz nélkül viszont elég nehéz borbélyhoz menni. Mármint menni lehet, de minek. De hála a XXI. századnak, a telefonommal is lehet fizteni. A helyet amit találtam ott csak kp-val lehetett. Össze vissza volt nálam 15 font. Az semmire nem elég. De megpróbáltam. Vagy látszódott rajtam a kétségbeeseés, vagy csak egyszerű hobónak néztek aki egy hátizsákkal egy polóban slattyog az utcán. A srác rendes volt, és kezdő, ezért levágta a hajamat. Ingyen. Mivel csak tanonc ezért pénzt nem fogadhatott el. Nekem jó. Nagyon elkúrni nem tudja a kopasz fejemet. De azért a szakállamhoz nem hagytam hogy nyúljon. És a slussz poen, hogy még ingyen sört is kaptam! De azért lejattoltam. Azt megtarthatja.

Hajvágás után már csak a piálás maradt. Az simán lement, telóval intéztem a gintonikokat. Váltottunk pár szót barátaimmal, volt sok ölelgetés is és Zsani még ki is festette a körmömet (ebbe most nem megyek bele) majd hazabuszoztam. Otthon várt az üres ágyikó. És a pénztártcám! Mégis csak repülök Sri Lankára! És csak hazafele a buszon esett le mi is történik. Tényleg itthagyom Londont. Nincs munkám, egy kulcs fityeg a kulcscsomomómon, az is egy raktárhoz, és csak egy egyirányú jegyem van Ázsiába. És hirtelen minden és mindenki idegennek tűnt az utcán. Nem is értettem mit keresik ott. De lehet, 3 hét múlva visszatérek és minden megy tovább. De az is lehet hogy csak 1 év múlva. Tényleg nem tudom. De tényleg.

Sikerült nem aludnom 3 órát és időben kiértem a reptérre. Adjuk le a motyót. Nagy magabiztosan átnyújtom az útlevelemet, táska fel a szalagra. “Láthatnám a vízumát?” – kérdi a checkines. Ohogyazabasszameg. Annyira rohanás volt a januárom, hogy a vízumomra nem figyeltem. Arra emlékeztem, hogy beadtam a jelentkezést, de hogy mi lett vele, passz. A checkines gyereknek viszont kéne. Anélkül sehova. Na akkor nézzük át az emailjeimet. 5 perc izzadás után találtam egy emailt. Az maga a jelentkezés volt. Az nem jó. Újabb 5 perc izzadás. Megvan! Van vízumom Sri Lankára. És ezt 2 órával a gép indulása előtt meg is tudtam. Viszont a vízum csak 30 napra szól, ami rendben van, ezt tudtam, de akkor vagy kell egy retúr jegy vagy egy másik repjegy amivel elhagyom az orzságot. Arra is emlékeztem, hogy vettem egy jegyet március közepe körül Kuala Lumpurba. De hogy melyik légitársasággal, és hogy mikor, arra nem emlékeztem. Emailt se találtam, semmi. Na erre a gyerek már csak legyintett. Mindegy, vízum van! Majd szopatnak a másik oldalon, gondolhatta. Bechekkolthattam és a gépre is felengedtek. Ja, és a srác tuti megsajnált mert kaptam egy nagyobb lábterű helyet. Ingyen. Tényleg kurva szarul nézhettem ki. De repülök, a többi meg le van szarva.

7 óra filmnézés, valamilyen hindu kaja, majd Omanban egy átszállás, és újabb 4 óra repülés után hajnal négykor leszálltam Colombóban. Vízumomat nem kérték, a kifele repjegyemet se érdekelte a kutya se. Kaptam egy szép pecsétet az útlvelembe és beengedtek az országba. A csomagomra is csak 1.5 órát kellett várnom. 1 óra után már aggódtam, nem lesz meg. Mérges is lettem magamra, hogy minek kellet nekem ennyit tökölnöm a pakolással. Kicsit örültem is volna ha nincs meg. Annál kevesebb cuccal kell utaznom. Kell a francnak még két poló. Elég ami rajtam van. De meglett.

Mivel a szállásra csak du 2 után tudtam bejelentkezni, ráértem lézengeni a reptéren. Kimentem cigikézni egyet. Igen még mindíg bagózom. 3 másodperc után már le is rohantak a helyiek. Taxi, Sir? Nem kell köszi. Csak cigikézem. Nyilván nem hagytak cigizni. Your country, sir? England. Csak tizenhárman kérdezték meg 20 méteren, melyik országból jöttem és kell-e taxi. Nem kétség, Ázsiában vagyok. Egy figura viszont nem tágított, jött velem. És ott állt mellettem amíg szívtam a bagót. Kérdezte hova megyek. Colomboba, hova mennék. Szállásom van? Van. Tud jobbat. Meg el is visz. Nem kell, köszi. Van mindenem ami kell. Nem tágított. Visszamentem a terminálba reggelizni. Oda legalább nem jött velem. Fél óra és egy beazonosíthatatlan reggeli után újra megpróbáltam cigizni. Akkor se ment nyugodtan. Újra jöttek a fickók. Értem én, de most erre nincs energiám 12 óra repülés, 24 óra nem alvás után. Megjelent ugyanaz a pali. Ok, vigyél el baszki. De ráérek, elég nekem a buszpályaudvar, majd onnan bebuszozok 100 forintnyi rúpiáért. Á, az nem éri meg. Neked nem, nekem igen. Na miután lenyúlt egy cigire és 10 percig alkudoztunk, arra jutottunk, mégiscsak jobb az nekem ha bevisz Colombóba. Leszarom. Csak ne dumálj. Nyilván nem ő vitt be, hanem a haverja, és neki külön le kellett jattolnom. De tényleg leszartam már mindent.

1 óra taxizás után bejutottam Colombóba. Hova? Azt nem tudom. Mindegy is volt. Csak keresni akartam egy nyugis helyet ahol nem áll mellettem három Sri Lankai fickó akik megpróbálnak rábeszélni városnézéssel egybekökött masszázzsal. Egy csatornakifolyó melletti park jónak is tűnt. A bogarakon kívül nem is zavart senki. Ött ültem pár órát és próbáltam felfogni mi is történik velem. 3 napja még -5 fokban hóviharban ücsörögtem 1000 méter magasan Skóciában. Most pedig 30 fokban ülök egy szennyvíz kifolyó mellett a világ másik végén. De ez volt a terv. Sikeresen végrehajtottam.

Miután szétcsípkedtek a bogarak és miután meguntam, hogy a fülemen is folyik víz annyira izzadok, elindultam megkeresni a szállásomat. 5 perc alkudozás és google maps segítségével meg is lett. A szállásom nagyon rendben volt. Rettentően tiszta, egy csótánnyal se találkoztam. Nem is értettem, hogy 2000Rs (3000Ft) az most éjszakánként, vagy két estére értendő. Mindenhogy olcsó volt. De összesen volt annyi. Maradtam is még két éjszakát pluszba. A wifi jelszó elkérése után kb arra volt erőm, hogy ágyba essek és aludjak egyet. Pár órát akartam csak aludni, mivel még csak kora délután volt. Ebből az lett, hogy este 8kor ébredtem. Ami azért szar mert akkor éjszaka nem alszom. Mindegy. Elmentem táplálékot szerezni. Betértem a lehető legcsumpisabb helyre ami létezik. De ahol a helyiek esznek az csak jó lehet. Valamire. 200Rs-ért kaptam egy tál rizst, ami nyomokban csirkét tartalmazott. Kaptam egy pléh tányért, azon volt egy műanyag zacsakó azon meg egy halom rizs. Kaptam mellé egy pohár vizet. Ázsiában nem, de sosem iszunk csapvizet! Ilyen helyen alapból adják. Nem foglalkoznak azzal, hogy nem bírja a nyugati szervezet. Én azzal a lendülettel lehúztam a langyos mosogatóvizet, majd kézzel megettem a tál rizst. Rendben volt. Az, hogy én rendben leszek-e ezután, az más kérdés….

Túléltem, és nagyon jót aludtam másnap délig. Rohadtul nem sietek sehova, annyi időm van amennyit csak akarok. Az egyetlen cél, hogy barátaimékkal találkozzak az elkövetkezendő napokban valahol délen. Két napot szántam Colombóra, de 4 lett belőle. Pénzt kellett váltanom, így irányba vettem Colombo pénzügyi részét. Fort-nak hívják és tele van bankokkal meg etető helyekkel. Betértem az első szimpatikus bankba 300 fonttal és kértem cserébe rupiát. Átadtam a pénzt, amit négyen elkezdtek vizsgálgatni. Sri Lankán nagyon szeretnek tanakodni az emeberek. Egy szimpla kérdésen is képesek elrágódni pár percig. Kb 3 percig tanakodtak és egyöntetűen közölték, ezt nem tudják beváltani. Mivan? 300 angol fontról van szó! Kevés, vagy sok? Hát hol éltek ti? Nem. Ez nem good Sir. De máshol biztos be tudom váltani. És visszaadták. Hát köszi. Az volt a kifogás, hogy gyűröttek voltak a pénzek. Hát mert használtak. Bocs, a nyomda zárva volt. Mászkáltam pár percig és találtam egy váltót aki hajlandó volt elfogadni a fontomat. Beszarok. Fort kerületből ennyi elég is volt és irányba vettem a piacot. Ott az igazi élet.

Pár szó mi is ez az egész amit én most itt művelek. Elég volt Londonból. Kellett egy kis változás. Meg pihi. De nem a láblógatás, mert az nálam nem létezik. Hiányzott valami kreatív tevékenység és egy kicsi magamba bambumlás. Ok, vágó vagyok, ami valahol kreatív, de 13 év után most átment favásba. Amit igazán szeretek, és amit nagyon elhanyagoltam az elmúlt években az a fotózás. Az az én nyelvem. Évek óta nem inspirál semmi. Vagy csak nem kerestem eléggé. Japánban kicsit visszajött az ihlet és nagyon élveztem. És most úgy döntöttem, az elkövetkezendő évet a fotózásnak szentelem. És nem csigákat, vagy felhőket akarok fotózni, bár azt is biztos fogok, hanem inkább embereket. Vagy történeteket elmesélni fotókon és némi íráson keresztül. Írni és fotózni akarok. Plusz csak úgy lenni. Városokban vagy a természetben céltalanul bolyongani. Másokkal találkozni, inspirálódni. És ehhez idő kell. Szerencsére időm és anyagi lehetőségem is megvan, hogy ezt megtegyem. Egyiket se kaptam. Megteremtettem. Mindkettőt. Utazni akarok, találkozni emberekkel és róluk, ezáltal magamról írni. Lehet hogy ez uncsi. De most erre vágyom. És nagyon úgy néz ki sikerült is belefutnom egy sztoriba. Ezt a bejegyzést már a tengerparton írom. Még csak 1 hete vagyok Sri Lankán, de holnap egy Indonéz étterem/szállásadóval készítek riportot. Fotó és mellé szöveg. Nem kritika, vagy kajabemutató iromány, hanem mi, ki áll az egész mögött. Miért csinálja azt amit csinál. 1 ember a 7 milliárdból. Igen, ez is volt már, de ez az enyém. Ezt én írom. Én látom. És ez a célom. Mikor Indiában jártam/jártunk, rohadt nehezen alakítottam ki kapcsolatot idegenekkel. Nem ment. Beszari voltam. Féltem. Nem tudom mitől. Valószínű magamtól. 6 hét alatt kb 5000 képet készítettem. Abből kb 10 volt portré. A többi fotó emberek nélküli pillanatok voltak, amik mögé elbújhattam. Kíváncsi voltam, itt, most hogy lesz. Ezalatt az egy hét alatt több portrét készítettem mint egész indiai utazásom alatt. Nem tudom hova visz, hol lyukadok ki, de most jó a hullám. Ezt fogom meglovagolni és kihasználni. Hogy ez érdekel-e is bárkit? Engem igen. A többi nem rajta múlik. Azt hiszem túl sok gin tonicot ittam…

„Megmondanád kérlek, hogy merre kell menjek? – kérdezte Alice a Macskától.
Ez attól függ, hogy hova akarsz eljutni – válaszolta a Macska.
Tulajdonképpen mindegy, hogy hová érkezem – mondta Alice.
Akkor mindegy, merre indulsz – válaszolta a Macska.”

Alice Csodaországban