Újabb ‘volt’ fővárosba keveredtem. Ezúttal Kyotoba. Sőt nem is egyszer, mivel Kyoto Osakától 35 percre van vonattal és inkább ingáztam párszor mintsem kihagytam volna egy esti edzést.

Kyoto nem kicsi, így jó előre megterveztem mikor melyik városrészt látogatom meg. A keleti városrészben van egy híres templom (Kijomizudera) ami már csak azért is érdekes mert egy domb oldalán fekszik és a tetejéről be lehet látni az egész várost. Na itt lett elegem a templomokból ahogy azt már írtam. Szép, jó, nagy, meg érdekes, de pont ugyanolyan mint az összes többi. De ha már ott voltam, körbejártam. És a többi ezer túrista is hasonlóan gondolkodott. De talán ez volt a legkiábrándítóbb. Semmi köze nem volt a spiritualitáshoz mint amit Koyasanban megéltem. A templomokhoz vezető kb 1 kilométeres út telis tele volt mindenféle boltokkal, ahol apróbb/nagyobb csecsebecsékre lehetett becserélni a sos sok yent. Persze szép kis utcák, hagyományos házikók, de a tetőről lógó cuccok az egészet elrontják. Amúgy Kyoto fő túrista vonzereje, a templomokon kívül, a gésák. Ebből kifolyólag mindenki gésákat akar látni, vagy úgy akar kinézni. A boltok mellett minden harmadik üzlet kimonó kölcsönző, amit a leányzók igénybe is vesznek. Azt nem tudom, hogy láttam-e igazi gésát, de mondjuk legyen, egyet biztosan láttam. Amúgy Kyoto-ban a gésákat nem gésáknak hívják hanem ‘geiko’-nak. A ‘maiko’-k pedig a tanonc geikok. A gésa kifejezést Tokyo és környékén használják. Néztem egy rövidfilmet amiben elmagyarázták mi is a különbség, kinézetre legalábbis. Elég sok, de ha egyszerűen akarom megfogalmazni, akkor a geikok nem annyira giccsesek mint a tanoncok. És a ruházat, hajviselet alapján meg lehet állapítani, hogy ki milyen szinten áll a tanulásban. Pl. ha csak az alsó ajak van befestve akkor nagyon kezdő, de ha már mindkettő akkor legalább 2 éve maiko. És így tovább az utolsó hajtincsig. Nekem ezek alapján se sikerült eldöntenem ki kicsoda, vagy geiko-e egyáltalán a leány vagy csak egy túrista. Legalábbis az első pár órában. Aztán rájöttem a trükkre. A túrista selfie bottal rohangászik és mindenhol vigyorogva fotózkodik. Na egy geiko nem ilyen. Ők konkrétan kerülik a rivaldafényt és kis hátsó utcákat használva közlekednek. És tuti nem isznak Starbucks-os soya latte-t. Plusz a geikok csak este öltöznek be munkába menet és nem rohangálnak napközben. Mint a vámpírok. És még sápadtak is…

Náhány óra után nagyon elegem lett az embertömegből. Az utikönyvem szerint a templomoktól északra egy több kilométer hosszú sétaút található egy kis patak mellett. Na, az kell nekem. Víz, csönd. Szerencsére a többiek más utikönyvet olvashattak és rajtam kívül tényleg nem volt senki. Max pár macska, meg madárkák. De azokkal nincs bajom. És ha már pont a ‘filozófusok útjának’ hívják, elandalogtam és elfilózgattam egyet. Arra nem emlékszem miről, de nem is fontos. Sétameditáció, vagy hogyhívják.

Pár látogatás után kijelenthetem, Kyoto jobban tetszik mint Osaka. Valahogy több élet van benne, a város elrendezése is jobban tetszik, de valószínű az lehet a fő indok, hogy nagyon hasonló az európai városokhoz, és hát lássuk be én ahhoz vagyok szokva. Van egy városrész, pontosabban pár utcányi terület ami pont olyan mint Amsterdam. Kis utcák, csatorna, rengetek bicikli, kocsmák és éttermek. És a vicc hogy pont itt élnek/dolgoznak a geikok. Jó, itt nem a kirakatban táncikálnak a lányok, de egy pillanatra olyan érzésem volt mintha ott járnék. És itt végre láttam egy geikot. Tuti az volt mert nagyon iparkodott, szinte minden helyi köszönt neki az utcán, egyáltalán nem volt kicicomázva és kb 30 túrista fotózta minden oldalról. Pedig külön ki var írva mindenhol hogy tilos a geikokat fotózni. Nyilván nem csuknak le egy elkapott pillanatért, de valahol értem. Ők csak dolgozni mennek. Utcaseprőket bezzeg senki nem akarja fotózni. Csak én. Nekem még mindíg az az érdekes, ahogy hajlonganak a kukáknak mielőtt kiürítik. Respect bro.

És ha már ilyen vigalmi negyedben járok, együnk igyunk is valamit. Éhesen nem szeretek sokáig válogatni mert kb 10 perc után agyvérzést kapok és rettentő ideges leszek. Azt nem tudom mire, vagy kire, de olyankor nem jó velem kötekedni. Be is tértem az első szimpi helyre. Azért így 5 hét után már kialakult egy ‘leszarom, ugyse tudom mi a kölönbség a kajáldák között’ hozzáálásom és úgy választok helyet és rendelek bármit mintha pontosan tudnám mit akarok. Ez látszik is rajtam. Az első 1 percben. Utána jön a kétségbeesett fejem, amit nyilván szintén észrevesznek és vagy hoznak egy angol menüt, vagy keresnek valakit aki beszél angolul. Vagy mutogatunk. Eddig még sosem maradtam éhen. Nekem ez már elég. Pár kaját, meg pár kanji jelet már felismerek, de azért a fényképekkel illusztrált menü a tuti. Helytelen angol szöveggel. Mint Indiában. Rettentően jókat mosolygok az angol feliratokon. Azért az meglepő, hogy még Kyotoban sem sokan beszélnek angolul a vendéglátóhelyeken. Osakában meg aztán főleg nem. És a fiatalok sem. Vagy olyan szinten vannak, hogy inkább én próbálkozom japánul. Pl a mai napig nem értem miket szokott a házigazdám nekem sms-ben üzengetni. Pedig angolul van. Néha már én is helytelenül beszélek angolul, hátha azt jobban megértik. 7 hét alatt egyszer nem láttam a ‘zárva’ feliratot helyes kiírva. Itt mindenhol ‘close’-ként írják. És ezek legyártott, szép díszes fa mintázatú táblák. Vagy fémbe vésve. Jó, én se vagyok helyesírás guru. És ha már vendéglátás, kb fingggom nincs melyik a helyes a ‘nyitvatartási idő vagy nyitva tartásiidő, vagy ezek bármilyen kombinációja. Hmmm, akkor meg is van a válasz… Fránya dolog ez a nyelv. Na mindegy. Szóval a vacsi. Szerencsémre, vagy az övékére,  a helyen egyféle ehető dolog volt. Wagyu marha. Max annyit kellett eldöntenem, hogy milyen minőségű húst akarok enni, attól függően, hogy mennyit vagyok hajlando fizetni érte. A legolcsóbb és a legdrágább hús között csak tízszeres ár volt a különbség. Beértem én egy közepesen olcsóval. Remek volt. Rántott húst így még nem ettem. Kívül ropogós, belül nyers. És olyan omlós volt, alig bírtam a pálcikáimmal megtartani. Milyen lehet a 10.000yenes hús? Ránézek és elfolyik? Majd legközelebb iszok olyat is.

Egy másik látogatásom során az északi városrészt néztem ki magamnak ami meg pont olyan volt mint San Francisco. Minusz a tenger. Lejtős utcákon nyugati típusú házak, még egy templomot is láttam kereszttel a tetején. Aztán persze erre is fény derült, miért éreztem így. Ebben a városrészben élnek a nyugati bevándorlók. Nyilván nem a csóró vendégmunkások, hanem a másik véglet képviselői. Amcsik, angolok, spanyolok és a többiek. Itt több fehér emberkét láttam egy óra alatt mint egész itt tartózkodásom alatt. Túristák se nagyon voltak. Ki a nyavaját érdekel egy Sherlock Holmes múzeum? Meg egyáltalán mi a francot keres itt egy? Azért fura ez a megszokás. Hibá szeretek utazni, megismerni más városokat, mégis olyan helyen érzem magam otthon ami hasonló az otthonomhoz. Bár az is elmúlik egyszer. Gondolom. Hülye megszokás. De így vagyok a folyókkal is. Én olyan városban szeretek élni ahol van folyó. Kell az. És ezt is hiányolom Osakában. Pont úgy jártam mint anno Manchesterben. Láttam a térképen, hogy van ott a közepén egy kék csík. Jééé, folyó. Az nem jutott eszembe, hogy a térkép méretarányos és az az 1mm-es csík nem biztos, hogy egy Duna, vagy Tisza méretű dolog. A térkép nem hazudott. Olyan hatalmas volt a manchesteri folyó, hogy Péter barátommal nem egyszer átugrottunk egyik partjáról a másikra. Nyilván nem voltunk teljesen józanok, de akkor is. És ha így nézem Osaka olyan mint Manchester, Kyoto pedig mint London. Jó nem csak a folyó miatt. Nincs bajom Manchesterrek, de London jobban bejön. Jó ez az Osaka, de Kyotoban szívesebben laknék. Azért van itt egy nagyobbacska folyó ami kivezet a nyílt tengerre, de az kint van a francban és igazábol egy nagy ipartelep veszi körül és nem nagyon lehet eljutni oda, akkor meg minek? Viszont több helyitől is hallottam, hogy Osaka sokkal élhetőbb, az emberek sokkal kedvesebbek mint Kyotoban. Tokyohoz képest meg aztán főleg. Konkrétan rühellik Tokyot és lakóit. Ennek az okát is megtudtam. Tokyo ugyanolyan katyvasz mint London. Japán minden részéből millók költöztek Tokyoba, nyilván a jobb élet reményében, és ennek az lett a következménye, hogy mindenki zárkózott, éli a kis életet, nincs tekintettel a másikra stb. Osaka ezzel szemben egy nagy falu. Az itt lakók nagy része több generációs lakos. Hasonló hátterű, kultúrájú egyedek. Nem özönlöttek ide vidékről. Meg a nyugatiak. De azt hiszem ez minden nagyváros hátránya, vagy előnye. Ja, szóval itt is megvan a basszátok meg fővárosiaik és hülye vidékiek analógia.

Nade, maradjunk Kyotoban. Meg a folyónál. Hát nem szép. De legalább van. És partja is van ahová ki lehet ülni és sasokat, igen sasokat, meg hasonló ragadozó madarakat lehet bámulni. Honnan a francból jöttek ide? Mit esznek? Remélem nem a kacsákat! És sok jópofa híd van. Van olyan ami ott áll már vagy 500 éve. Meghagyták a fa szerkezetét, csak itt ott megerősítették acéllal. Szépek. Régen amikor a folyó annyira elapadt, kis szigetek alakultak ki rajta és ott mulattak a helyiek. Elegem volt már a városnézesekből egy kicsit, túl sok az info, meg a néznivaló. Egy idő után már nem is veszek észre semmit és csak bambán battyogok. Viszont ücsörögni és japán édességeket tömni az arcomba azt nagyon csípem. És nem értem, hogyan fogyhattam 8 kilót mióta itt vagyok, miközben minden nap megeszek legalább fél kiló édességet. Lehet a napi 5-6 óra aikido a titka…

Azt nem mondom, hogy direkt, de pl. a kyotói palotát egy az egyben kihagytam. Arra kellett volna egy teljes nap mert kb akkora területen fekszik mint az egész Városliget. És a másik híres narancsárga oszlopos helyet is kihagytam. De lehet az nem is itt van. Amiért viszont külön visszautaztam, az a havonta megrendezett piac. Amolyan ecseri piac ‘a la Japan’. Mondanom se kell teljesen más volt a kínálat mint egy európai piacon. Itt is volt ruha, régi fotók, porcelán, háborús dolgok, régi pénzek stb, de ugye itt kimonók, sakes poharak, kalligráfia kelléket, kardok, buddha szobrok volt a menü. 5 perc után az agyam már standby üzemmódba kapcsolt. Volt egy régi film, azt hiszem Az aranygyermek, vagy mi, Eddie Murphyvel, ahol egy kis kölköt kellett megtalálni mert a gonosz elrabolta. Abban a filmben volt egy 3 élű tőr amivel ki lehetett nyírni a fűmuftit. Na itt láttam pár variációt. Egyből az a film ugrott be. Gondoltam is veszek egyet nővérkémnek, de bocs Kati, nem kapsz. A gagyi utánzat, mint ahogy a neve is mutatja, gagyi utánzat volt, az eredeti meg megfizethetetlen volt. Legalábbis nekem. Azért jól megtapiztam mindegyiket. És tényleg tibetből jött. Gonoszt lehet nem öltek vele, bár ki tudja. Volt egy két fura alak az árusok között… És a szamurájkardok. Na azok még egy külön szint. Ecserin 1000ft-os konyhakések vannak, itt 300.000yenes szamurájkardok. Meg pajzsok, ahhh, sorolhatnám a végtelenségig. Viszont, vettem pénzt. Ez így elég hülyén hangzik. De szeretem a régi pénzeket és lőttem pár II. világháborús yent. Akkor azt nem tudtam, de itthon neten utánajártam, és basszus olyan mákom volt, vagy hatodik érzékem, hogy sikerült vennem egy nagyon ritka 1930-as birodalmi pénzt. Én 300yent fizettem érte (£2), de ebayen £30-ért árulják, ami nem rossz kis haszon… Persze nem adom el, de rögtön elgondolkoztam, hogy visszamegyek és megveszem az egész standod cakk pakk, aztán Londonban eladom. Újabb hobbi látszik kialakulni…  Viszont sikerült tűrtőztetni magam és csak a háromszorosát költöttem el annak amit arra a napra szántam.

Nagyon kevás graffitit vagy tageket láttam. Ez nem tudom most hogy ugrott be, de tényleg alig van. Egyik vársoban se. Ahogy szemét és hajléktalan se. 2 hónap alatt nem sikerült egy rohadt csikket lefotóznom. Holnap edobok egyett, csakazért is. Megnézem megsemmisül-e Japán abban a minutumban. Szóval ha többé nem jelentkezem, akkor megvan az oka!