Osakán kívül azért még szeretnék pár helyre ellátogatni, de mivel az aikidon van a hangsúly, és minden este van edzés, csak azok a helyek jöhetnek szóba ami max 1-1.5 óra vonatúttal megközelíthető. Szerencsére van mit nézni a környéken így vonathoppingolhatok kedvemre.
NARA
Nara, mint már említettem cakkpakk az UNESCO részét képezi. Gondolom a templomok és a hely szelleme miatt. Ez a város a 8-ik századaig Japán fővárosa volt, és ezt a várost tartják a japán civilizáció bölcsöjének. Ezen kívül itt található a világ egyik legnagyobb bronz buddha szobra is. Hát tényleg kurva nagy. 600 tonnát nyom és csak a feje 3m. A Japán gazdaság anno bele is rokkant a nagy öntögetésbe, konkrétan kifogytak a bronzból. Többszáz ezer ember dolgozott rajta vagy 15 évig ami Japán akkori lakosságának 10%-át jelentette. Viszont ekkora fejhez kellett építeni egy hatalmas házikót is nehogy ronggyá ázzon szerencsétlen. Építettek is egy sportcsarnok méretű házat ami a mai napig a világ legnagyobb fából készült építménye. Láttam már pár templomot meg csarnokot életemben de itt tátva maradt a szám. 30 méteres fa oszlopok és 50 méteres gerendák jobbra balra. És ezt több mint 1300 éve húzták fel apró kezek. Na jó. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a buddhán kívül semmi sem eredeti, sajna, mivel vagy hatszor leégett az egész. Az eredeti viszont másfélszer ekkor volt. Nekem ez is elég volt látványnak. Amúgy bármilyen templomról olvastam eddig, azok mindegyike leégett minimum kétszer. Amelyik nem, az arról híres. Nagyon bejön, hogy szemben a keresztény templomokkal, itt minden fából van. Sokkal melegebb a templomok hatása. Csak kicsit jobban le is égnek. Főleg, hogy elég későn találták fel az áramot, így ugye maradtak a gyertyák és hát tuti néhány szerzetes elbóbiskolt a reggeli imádság közben, és hopp, már meg is van a baj. De ettől függetlenül támogatom a fából építgetést. Akármilyen hideg is van kint, jó érzés a tatamikkal beborított padlóra térdelni és ámulni bámulni. Ja és közben megtudtam honnan lehet tudni hogy melyik a templom és melyik a szentély. A szentély bejáratánál csak az a klasszik két oszlop két vízszintes gerándával összekötött kapu áll, míg a templom bejáratánál egy komplett fa ajtó, tető, oszlopok meg minden van. Legyen ami leégjen. Persze a templomokhoz tartozik nagy kert is, tóval, híddal, mohás kövekkel a víz felett, amikről itt ott néha néha lecsúcsik egy túrista és lehet rajtuk röhögni. Az idő elég pocsék volt így sajna nem sikerült sokat mászkálnom elsőre, de elhatároztam hogy ide tuti visszatérek, mert szemben a buddha kuckójával van egy erdő telis tele templomokkal. Meg vadon élő szarvasokkal.
Vissza is tértem pár nap múlva és bemerészkedtem az erdőbe. Nara még arról is híres hogy szabadon mászkálnak a szarvasok. Igen, szarvasok. Gondoltam látok majd párat téblábolni, mint egy rosszul sikerült vadasparkban. Beugrottam egy boltba venni valami rágcsát, és amint kiléptem ott állt velem szemben egy szarvas. Nem tudom melyikünk volt jobban megilletődve, de én lemerevedtem. A szemem sarkából azért próbáltam figyelni, hátha rohan felénk egy vadőr, kezében altató puskával, mert az hétszentség hogy nem normális hogy a járda közepén a buszmegállóban áll egy szarvas. De, normális. Várta a buszt. Tutira. Nyilván nem azért mert azzal jár haza hanem mert azzal jönnek a túristák és ők adják a kaját. Nyilván rájöttek a trükkre. Van egy erdő ami tele van szarvasokkal. De rengeteg. A nap végére már idegesítettek, hogy kerülgetnem kell őket mint a túristákat. Jámbor marhák. Szent állatok, mint a tehenek Indiában, szóval több joguk van mint a kétlábúaknak. És össze vissza kóringyolnak, nem csak az erdőben, hanem az utcákon, tereken, parkokban. Rájöttek nyilván, ha kimerészkednek az erdőből akkor hamarabb lesz vacsi. Simogatni is lehet őket meg minden. Én úgy vagyok hogy amit látok és szimpi azt megkóstolom és most nem a szarvasokra gondolok. Ugye a legjobb kaját mindíg az olcsó utcai árusoktól lehet szerezni. Na abból itt is volt dögivel. Kekszféle dolgokat lehetett kapni. Vegyünk. Száraz ízetlen vacak. Mindegy, ez is japán. Mindenhol ki van táblázva hogy ne etessük az állatokat. Persze mindenki etette a szarvasokat. Hülye túristák, hátnemmegvanmondva hogy ne etesd az állatokat! Nade. Mindenki azzel a kekszel etette őket amit én is rágcsáltam. Hmmm. A többit nem részletezem, de a maradék kekszemet nagylelkűen felajánlottam a padon, melletem ülő szarvaskölöknek. Persze később észrevettem, minden utcai árus mellett volt egy tábla egy szarvast ábrázoló képpel…
Ezek után nem volt más hátra mint sétálgatni az erdőben egy kicsit. És kiöblíteni a számat. Az erdőben a szokásos templom, templom, túrista, szarvas, szarvast etető túrista, templom stb. De mókás volt köztük sétálni. Dobott egy kicsit az amúgy se unalmas sétán.
Még betértem pár múzeumba és kávézóba mert szakadt az eső és nem készültem megfelelő hacukával. Érdekesek lennének a múzeumok, de egy rohadt angol magyarázat nincs semmihez, és a 54-ik szobor, függyöny, meg tál után már kicsit unom hogy azt se tudom ez most kézmosó, vagy ebből ittak a lovak, miért hiányzik annak a nónemű istennek a feje… Viszont láttam pár ezer éves kardot, meg pár papírtekercset ami csodák csodájára nem égett szarrá. Hazafelé azért még bepróbálkoztam egy standnál, ahol már emberi eledelt adtak. Hát… no comment. Maradtam volna a keksznél.
HIMEJI
Egy másik uticélom, szintén 1.5 órás sugarú körön belül Himeji volt, ahol a híres (nyilván az) Himeji-jo erőd található. Ez is leégett párszor az tuti, mert nagyon újnak nézett ki, plusz egy része le is van zárva mert restaurálják. Vagy átbaszás az egész és csak most építik az egészet. Itt is szintén esett az eső, így kénytelen voltam bemenni az ötszintes pagodába, vagy bárminek is hívják-ba. Itt azért már volt némi angol magyarázat így kényelmesen elolvasgattam hogyan éltek a szamurájok, kit miért gyilkoltak le, mi a francért kellett ekkora fa kaput építeni azon kívül hogy majd jól leég. De rafkósak lehettek az építők. Az egész erődöt körbeveszi egy vizesárok, ami arra jó, hogy a tűz ne kifele az erődőn kívülre terjedjen hanem szépen körbeölelve leégessen minden belül. Ravasz, nagyon ravasz. De most komolyan? Ez anno senkinek nem jutott eszébe hogy pár ezer tüzes nyilvessző aztán szevasz? Erről nem írtak semmit, csak hogy több mint 14millió, egyenként, kézzel szignózott cserép fedi a várat. Mondjuk szépek is. Belülrül az egész 5 vagy hat szintes, csupa fa, egylégterű helyiségekkel. Fel is másztam a tetejibe, jól körbe is néztem, bevertem a fejem ahova csak tudtam, majd a túristahordával lesiettem a földszintre.
Ami feltűnt, szemben a nyugati kastélyokkal és várakkal szemben, hogy itt egy darab bútor sincs. Az európai várak telis tele vannak aranyozott székekkel, szőnyegek a plafonig, hatezerféle villa és kés, festmény, baldahinos ágyak és a többi giccses cucc. A japán várakban semmi nincs. Fa. Na az van. Vagy elvitték, hogy a túristák könnyebben sétálgathassanak a termekben? Vagy azok is leégtek és fingjuk nincs hogyan néztek ki és nem tudnak újakat csinálni? Ez rettentően fura. De ugye a megoldás közelebb van mint gondolnám. Elég csak körbenézni a szobámban. Rendes ágyam is csak azért van mert nyugatiaknak adják ki. A törpe asztalomról meg már írtam. És egy rohadt kép sincs a falon. Nem is lehetne, mert a 3centis szög vége a lakótársamnál jönne ki a falon. Legalább megosztoztnánk rajta. Szóval ja, semmi. Ezt a mai lakberendezők “letisztult”-nak hívnák. Elég az. Nem mondom hogy hiányik, csak fura. De akkor hova rakták a gatyájukat? Mert ugye fegyvertatók azok vannak minden szinten, az fontos. De a kis motyójukat hol tartották? Na engem ezek érdekelnek. Nem az hogy melyik gyerek hányszór szúrta hátba az apját. Arra nem fogok emlékezni. Annyi uralkodóról olvastam már hogy egyet se tudnék megnevezni. Viszont volt egy tényleg érdekes rész a várban, ahol lehetett interaktívkodni. Elmagyarázták hogyan hosszabították meg a gerendákat és hogy miért volt forradalmi a homorú árokfal. Voltak kövek, meg gerendák, lehetett őket egymásba csapolni. De az is lehet, hogy csak etévedtem a restaurátorok műhelyébe… De jól elszórakoztam.
A várhoz ugye jár egy kert is, és szerencsére már nem szakadt az eső, csak csepergett, így ott eltöltöttem pár órácskát. Nem tudom leírni mit láttam mivel kb fel se tudtam fogni amit látok. De azt hiszem ez jól körbe is írja miket láthattam. Kurva szép minden, na. Még így december környékén is. Rend van. Minden rohadt kavicsnak megvan a helye. Még a leveleknek is meg van mondva merre hova eshetnek. Nemcsak az kerül meditatív állapotba aki a fűszálak kihelyezésével foglalkozik, hanem az is aki a kihegyezett fűszálakat nézegeti. Mindenki jól jár.
Himeji kb ennyi volt. Ettem ezt azt, amire szinten nem emlékszem. Eláztam még párszor, meg azt hiszem ismét (el)betévedtem valamilyen vasgyárba, de lövésem sincs mit kerestem ott. Akik láttak azoknak se sok.
KOYASAN
Na ezt a helyet már Londonban kinéztem magamnak. Ide tuti elmegyek! Koyasan Japán legszentebb helye. Ez is “leg”. Japánok szeretik ezt a “leg” dolgot. Legnagyobb, legkisebb, legtovább készült, legtöbbet leégett… Igazából ide azért szerettem volna eljutni, mert ez végre nem nagyváros, mégcsak kicsi se, hanem inkább egy falucska, fent a hegyekben, körbe erdővel meg mégtöbb heggyel. Nyugi, csönd. Semmi metró, meg vonat, meg ilyenek. A falu eléggé kiesik a 1.5órás körömből, mert kb 2.5 óra eljutni, de úgy voltam vele ezért beáldozok egy esti aikidot és nyugiban elmegyek, körbejárom a hegyet. De a helyet mindenképpen, ugyanis ez arról is híres, hogy lehet igazi templomokban aludni, ahol igazi szerzetesekkel lehet együtt lakni. Sőt, aki korán fel tud kelni, értsd reggel 5kor, az részt vehet a reggeli mormogáson. Megsőtt, arra is van mód hogy ősi sutrákat lehet ecsettel papírra másolni amit haza lehet vinni és szépen fel lehet függeszteni otthon a falra. Azért ennek megvan a fílingje, gondoltam. Néztem is szállást és akkor nagyjából körvonalazodott mi is ez az egész. Ha szépen akarok fogalmazni akkor ez egy teljesen korrekt dolog, mert így a szerzetesek hozzájutnak egy kis pénzhez, lehet tovább imádkozni, mindenki jól jár. Ha a durvább megfogalmazást választom, akkor ez egy jó nagy parasztvakítás. Konkrétan szinte csak szállás van a faluban. Mondjuk nem nehéz mert több a templom mint a lakóház. Plusz 10.000yennél kezdődik egy éjszaka, ami kicsit sok, mégplussz, szinte semmi hely nem volt már decemberben. És ha kb 150 szálláslehetőség van több szobával, nem nehéz kimatekozni, hogy hány szerzetesre jut egy vendégre. Nem is marad idejük imádkozni ha ezt a mennyiségű túristák ki akarják szolgálni. Konkrétan ez egy üdülőparadicsom. Basszameg, kár érte. Mindegy, így legalább nem esett nehezemre elengedni a reggeli imát meg a magán kalligráfia órát a reggeli után. Egy nap elég is lesz körbenézni, ha meg olyan rohadt jó a hely akkor majd visszamegyek. No para.
Az út első része sima ügy volt. Már úgy ismerem Osaka és Kansai régió vonathálózatát mint Angliáét. Itt se értem miért megy ugyanazon a vonalon több vonat, mind mind más néven. Erről majd írok máskor, de elég annyi, hogy egy irányba minimum 6 különböző vonat megy, és az nem igaz hogy amelyik hamarabb indul, az hamarabb is érkezik meg. Ezt már megtanultam Himeji-ből visszafele, ugyanis az odaút 40 perc volt, míg a vissza 2.5 óra… Kb félúton át kellett szállnom egy másik járműre. A nagyvárosokra igaz hogy latin betűkkel is ki van írva az állomás neve, mind az állomáson, mind a vonaton, mind a platformon. Na ez vidékre nem igaz. Szerencsére volt nálam egy vonathálozat térkép amin rajta volt minden elképzelhető írásformában az állomás neve, így nagynehezen összepárosítottam a papíromon lévő kanji jeleket a peronon lévőkkel. Már jól megy. 5 perc alatt össze tudok hasonlítani 2 kanji jelet. Ennyi dő alatt persze elmegy az a vonat amit kinézek. Sebaj majd jön a következő 10 perc múlva. Az 4 kanji jel. Megvagy te rohadék. Befut, nagy mosollyal felülök a vonatra, majd jön a kaller és szól hogy szálljak le mert ez a vonat nem megy sehova. Én viszont mennék. Koyasan. Ja, decemberben nem jár vonat arra, Esik a hó? Vagy amúgy se megy? De gond nincs. Van viszont buszpotló. Óóóóhogyb… Szerencsére nem nézek ki úgy mint egy japán, és nem csak a szakállam miatt, így nem nehéz kitalálni miért ücsörgök egy vonaton egyedül. Ebbe a városba senki nem jön önként, csakha át akar szállni Koyasan felé. Ezt nagyon is tudják. Nagyon kedvesen kiterelt a vonatból, majd elvitt egy másik archoz akinek mondott valamit. Az felkísért a lépcsőn egy másik figurához aki meg elkísért egy másikhoz és ez így ment addig amíg ott nem álltam a pótlóbusz ajtajában. Nem vicc. Ezek a japánok vagy nagyon kedvesek vagy nem akarják hogy idegenek fagyjanak halálra a városban, mert szinte esélyt se láttam arra hogy elmeneküljek. De nem is hagytak. Maradok a “rendesek” verziónál. A buszon már látszott, jó döntést hoztam, hogy egynaposra terveztem a túrát, mert a sofőrön kívül nem volt japán a buszon. Mindenki nagy pakkokkal, térképekkel, értetlen ábrázattal ültek és várták hogy elinduljon a busz. Őket is szépen felterelték erre a buszra. Akár munkatáborba is vihettek volna minket. De ez Japán. Egy órás szerpentinen való kacskaringózás után megérkeztünk a faluba, ahol 100%-ig látszott hogy miből is élnek a falusiak. Belőlünk. Jó, azért annyira nem rossz a helyzet, jut itt hely mindenkinek, de én tuti ami tuti, meg se álltam az erdőig, ahol nem kell látnom magassarkú csizmában bukdácsoló amerikaiakat.
Nade az erdő. Hát az megérte. A falu ugy 800 méter magasan, egy fennsíkon található, de körbe erdő és hegyek. De olyan erdő amilyenben még életemben nem jártam. A fák átlagmagassága úgy 40m, átmérőjük is megvan az 1-1.5m és korban is közelebb járnak a 600 évhez. Nem vagyok botanikus, csak tudok táblát olvasni. Ja és az erdő egyben egy temető is (Okunoin) ahol több mint 200.000 sírkő, szobor, mini szentély és a többi fekszik jobbra balra. Kis szobrok sapkákban meg köténykében, sírkövek előtt felajánlások, itt ott gyertya. Lehidaltam. Nem értettem hova keveredtem.
Ezen a helyen élt, és alapított pár templomot, egy Kobo Daishi nevu figura, aki megalapozta a japán buddhizmust. Ez a hely a buddhisták legszentebb helye. Hasonló Mekkához vagy akár Rómához is. Csak kisebb. Ezen kívül őt tartják a japán Leonardo DaVinci-nek is mert számos technológiai újítás fűzüdik a nevéhez, és többek között ő vezette be a katakana és hiragana írásmódot is ami ma alap. Konkrétan mindent ő csinált ami a mai Japán civilizációját meghatározza. A hely egyfajta zarándok út is. Találkoztam pár japán “el camino”-s figurával, akik pecsét helyett egy füzetbe kapnak áldást a helyi szerzetesektől. Sajna nem tudtam szerezni, mert csak zarándoknak jár. Lopni meg mégse akartam… A legenda úgy tartja, hogy a mai napig itt jár kel Daishi az erdőben. Nem jött velem szembe, de tényleg megfogott a hely. Ezt se fogom tudni leírni. Gyenge vagyok én ahhoz hogy visszaadjam milyen érzése ezer éves sírkövek között, egy több ezer éves erdőben sétálgatni. Szerencsére a túristák jobban el voltak foglalva a szállás megtalálásával, így tényleg volt időm kicsit egyedül lenni.
Elsétálgattam pár órát és mivel kezdett lemenni a nap úgy döntöttem, elhagyom a rengeteget és megnézem a falucskát is. Nos, az élet szépen megad mindent amire vágyunk csak figyelni kell. Szerencsére figyeltem. Szeretem a térképeket és kifelé pont volt egy. Azon láttam, ha tovább mennék még 500 métert, akkor eljutnék egy templomhoz ahol elvileg ez a Daishi szerzetes imádkozott. No de bejött a mégmégmégmég látni akarok mégtöbbet a faluból érzés és ha visszamegyek nem lesz rá időm. Szerencsére nem hallgattam a harácsoló Lacira, így visszamentem a templomhoz. Jól tettem. Pont elkaptam egy imádságot. Beültem és hallgattam ahogy a fekete-sárgába öltözött szerzetesek dörmögnek. Ejjjdekurvajó. És még 5kor se kell felkelnem!
Viszont már tényleg kezdett sötétedni és éhes is voltam úgyhogy el kellett hagynom a béke erdejét. Még belefutottam pár gurulóböröndös-idegesen-sebesen-rohangáló-kinyomtatott-térképakézben kinézetű arcba… Jó, én is voltam ilyen, de örültem, hogy most nem én vagyok ők. A nap közben elbújt és magával vitte a meleget is. Ergo kezdett kurva hideg lenni. Azért az állomás fele betértem pár boltba venni pár emléktárgyat mert még nem vagyok teljesen buddha, hogy ne bírjak ki egy jó kis pénzköltést. Meg persze azért is, hogy legyen mit elhagyni és min mérgelődni…
És azt hiszem itt véget is érnek a templomtúráim Japánban. Voltam már rengetegben Osakában, Kyotoban, Kobeban. Mindről nem írok mert kb ugyanaz és mégis kicsit más, de ha eddig nem voltam legalább 70 templomban, akkor egyben sem. És ha úgy nézem, több templomban voltam már mint kocsmában, akkor nagyon rosszul állok. Ideje belehúzni, mert azért ez mégse járja. Még nyilván betérhetnék a kb 13073 templom közöl valamelyikébe itt Japánban, de azt hiszem Koyasan-ban megkaptam amiért jöttem.
